Katonaként is tudjuk, hogy az élet feláldozását nem lehet megparancsolni. Parancs nélkül is, az államalapítás óta több millió magyar ember áldozta fel az életét, olyanok, akikről tudunk és sokkal többen olyanok, akikről semmit sem tudunk, csak azt, hogy most itt lehetünk, mert hazaszeretetük, önfeláldozásuk részévé vált a közös jövőnknek. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy az élet magasztos eszmévé válik az önfeláldozás pillanatában.  

Campanella azt mondatja a Mesterekkel a „Napváros” című munkájában a jövő háborúiról, hogy csak azért kell háborúzni majd, hogy az embereket jobbá tegyük, s nem azért, hogy megsemmisítsük őket. Napjaink stratégiáiban már vannak ilyen jelek.

Az áldozat megéri-e? Ez – a bevezető mondatok alapján – nem lehet kérdés, de mégis felmerül, esetenként puszta pragmatizmusból, a végső helyzetekben azonban komolyan. A tagadó válasz mitől függ? (a) egy abszolút egoistánál ez a probléma nem létezik; (b) kiégett, alacsony intenzitású lelkiséggel vagy másként kifejezve „egy poloska érzelmi életével” ez a kérdés ismét nem létezik; (e) Déry megfogalmazásában a „közös árnyékszék” elidegenítő hatásakor, a kérdés ismét bizonytalanná válik; (f) a mindent széthordani, széttörni mentalitás számára nincs ilyen érték. Az igenlő válasz: (h) Petőfi az ifjúság szent dühével adott örök választ; (h) az anyagi világ finomabb rétegeire (fogalmak, értékek, fények) fogékony lelkek számára létezik; (i) a hazaszeretet, az integrált, harmonikus lény számára létezik. Meg kell jegyezni azonban, hogy a válasz, az élethez fűződő viszony függvénye is, ami ebben a régióban nem alakul kedvezően. 

 A szeretet-szót nem minden társadalomban kedvelik, vagy azért mert annyira pragmatikusan fogják fel az életet, vagy maszkokon keresztül kommunikálnak, vagy már kiölték belőlük ezt az életet teremtő, éltető érzést. Hazánkban ez a szó gyakori. Azt kérdezzük a gyerektől, szereted az állatokat, szeretsz sportolni vagy a kollégánkról vélekedünk úgy, hogy szereti a családját, a munkáját és még sorolhatnánk. Az elmúlt évszázadban azok a katonák is szerették a hazát, akik, ha az életüket legjobban szimbolizáló tárgyaikat egy nejlonzacskóba tennék, akkor ott találnánk: a nemzeti színű sapkarózsát (csillaggal vagy a nélkül); a parolint; a dögcédulát; a párttagkönyvet (akinek volt, és amitől évtizedeken át függött); a vasúti félárú-igazolványt; a családi képet vagy az elvált feleségtől visszadobott karikagyűrűt; a kedvenc laposüveget; a helytállásért vagy az évek után járó kitüntetéseket és végül a FÜV-döntést az egészségügyi leszázalékolásról. Ennyi! Nem sok. Nincsenek benne státus szimbólumok, és gyakran hozzátartozott még egy korai fejfa – jobb esetben – a hazai föld valamelyik temetőjében. Nem véletlen, hogy a közösségi értékrend radikálisan individuális értékrendbe fordult át az évszázad utolsó évtizedében, ami tovább némítja a hazaszeretet érzését.  

A hazaszeretet – mint általában a szeretet – nincs a napi tudatosság szintjén, alkalmakkor érzelmi impulzusok mozgósítják. Nem úgy nézünk reggel a tükörbe vagy lépünk ki az ajtón munkába menet, hogy mennyire szeretjük a hazánkat. Nagyon ritka időszakok azok – és ilyen volt 1956 –, amikor a hazával kapcsolatos érzések naponta változtak. Más volt a haza október 22-én és más 23-án, megint más október 30-án a győzelemben, és teljesen más november 4-én, a szovjet harckocsik jelenlétében. De ott volt a haza abban a mondatban is, ami így hangzott Nagy Imre szájából: „Kegyelmet nem kérek.” Bizonyára sokan nem tudták volna kimondani ezt a mondatot, emberi életük nagy drámájának végén. Más volt a haza 1944-ben, 1945-ben, 1948-ban és más 1968-ban (részben az új gazdasági mechanizmussal, részben a csehszlovákiai bevonulással) és még szemelgethetnénk a 20. század történelmének feneketlen, sötét zsák­jában.

Felnőtt embereknél, emlékezet nélkül nincs hazaszeretetet. Csoóri Sándor egy nyilvános találkozó alkalmával, itt az egyetemen – amikor családom 19. század végén Erdélyből történt áttelepülését említettem, amire néhányan megjegyezték, minek ezt emlegetni – „Az a jó, hogy ezt nem felejtette el.” – válaszolta a költő az általa pontosan értett szavakra. Azóta is, amikor a határon kívüli magyarokról van szó, felvetődik bennem, hogy milyen keserves érzés lehet mindig kívül lenni, haza-közelben. Tudom, hogy az oktatásban nincs idő ilyen kérdésekről beszélgetni (hallgatóink közül bizonyára sokan nem tudják, hogy a magyar kultúra nagy alakjai közül kik fekszenek a Házsongárdi temetőben). Sebezhetővé, manipulálhatóvá válnak. A hazaszeretet ennek ellenére sem oktatási probléma, különösen nem távoktatási, nem lehet elektronikus tananyagot írni belőle, de kreditre sem váltható. A magyar irodalom jelentős alkotásain keresztül közelébe juthatunk ezeknek az érzéseknek. Lehet úgy énekelni a Himnuszt vagy a Szózatot, hogy semmi hatása nincs az emberre? Ne áltassuk magunkat, lehet, a különféle vonzások közé került emberekben motivációs küzdelmek zajlanak. A tudatot a viszonyok termelik, a megnyomorított tudatot is. Ez utóbbi esetében gondoljunk például az emlékezés, az emlékeztetés terrorjára, amikor más személyiségekre, más évfordulókra kellett emlékezni, nem azokra, amelyek a nemzetnek s az egyes embernek is energiát adhattak, vagy morális megújulást jelenthettek volna. Az ésszel ideig-óráig sok minden összeegyeztethető. Az elmúlt évtizedekben a tudatba ékelt dátumok, nevek, a spekulatív konstrukciók, a tabu témák gyorsan lebomlottak. Néha az a benyomása az embernek, mintha csak az amnéziás népek lennének boldogok. 

Nem megfogalmazás, nem fogalmak kérdése csupán, amit a hazaszeretet tekintetben érzünk, gondolunk és csinálunk. Mondjuk a Kőbánya-Kispesti végállomáson, egy téli hajnalon a mozgólépcső alatt banános dobozokon, egy ember feküdt, s nézte hogyan fordítják el a fejüket az arra menő polgárok. Akik ezt látták, meg voltak terhelve ezzel a benyomással, amely alatt sok gondolatfoszlány átsuhant az emberekben a hazával kapcsolatban is. Mindenki vég nélkül szaporíthatná ezeket a benyomásokat, amelyek rossz közérzetet, lelki hőemelkedést, dacot keltenek a kultúrában. Van az amerikaiaknak egy szlogenjük: „Be loyal and pay tax.” – azaz legyél lojális, és fizesd az adót. A hazaszeretet kategóriájába tartozik-e ez? Úgy vélhetjük, hogy nem, mert az adófizetést jogilag is előírják.

Történelmi illusztráció Balogh Tibor főhadnagy századparancsnoktól – aki végigharcolta az I. Világháborút: Telefonbeszélgetés a gorlicei áttörésnél: ,,Jakmeo századosnak, aki jó magyar ember, de közös tiszt volt, maga jött a telefonhoz és vette át az üzenetet. A német telefonos a következőket közölte: Gorlicénél a német és a bátor magyar csapatok áttörték az orosz frontot, eddig 30 000 fogoly, 100-nál több ágyú, nagy mennyiségű egyéb hadiszer. Az előrenyomulás folyik, a hadifoglyok és a zsákmányolt felszerelés mennyisége növekszik. A parancsnokunk közbeszólt: – Pardon, bajtárs, Gorlicénél talán a német és a bátor osztrák és magyar csapatok törték át a frontot! – mire a német replikázott: – Nem, bajtárs! Gorlicénél a német és a bátor magyar csapatok törték át a frontot!” Balogh Tibor a fronton megbetegedett és Miskolc mellé, egy vasúti sínekre épült barakk, katonai tífusz és kolera-korházba szállították. „Mire nyavalyáimból kilábadoztam, testsúlyom 47 kilogrammra csökkent…. – szüleim az állomáson vártak, de szegény édesanyám, bár közvetlen mellette haladtam el, amíg meg nem szólítottam, nem ismert meg.”¹

Mi stabilizálja a hazaszeretetet a katonáknál, különösen napjainkban, amikor missziós feladatokat is ellátnak. A jól működő katona-egészségügy – amit kiváló katonaorvosok megteremtettek, működtetnek –, és ami stabilizálja a hadműveleti területen lévő katonák biztonságérzetét; az otthoni szolgálati helyen pedig garantálja a humán kondíció megtartását. A bajtársi közösség, akik elviszik majd a sebesült társukat a segélyhelyig. Az ellenség hátába került katona esetében az, ha tudja, hogy parancsnoka mindent megtesz azért, hogy kimenekítse. Más helyzetekben a parancsnok határozottsága, aki tudja a válaszokat a váratlan helyzetekre is. A kemény katonai viszonyok mögött lévő emberi kommunikáció, ami megakadályozza az elidegenedést a szolgálattól.

Ha elgondolkodunk történelmünkön, akkor azt reméljük, hogy a nagy történelmünk nagy jövőbe is vezet majd. Ebben vagyunk érdekeltek mi, katonák is. Egy sikeres hazát könnyebb szeretni.

Jegyzetek:

A visszaemlékezést írta: Balogh Tíbor (rendőrfelügyelő volt Szeged-Felsőközponton. 1914. augusztus 14-én vonult be és 1918. november 17-én szerelt le. Aradi 33. közös gyalogezred. Önkéntesek kiképzése Karánsebesen. 1914. karácsonya – káplár, 1915 januárjában önkéntes szakaszvezető. 1915  február 18. önkéntes őrmester. 1916. május 1. hadnagy, 1918. május 1. főhadnagy. Századparancsnok volt.) A kéziratot közreadta: fia Dr. Balogh Géza (1928) 2008. december 3. (15–18. old.)